Nem gyógyít, lehetőséget ad. Reményt és pénzt arra, hogy a piciny lábacskák rálépjenek a gyógyulás útjára. De ez Magyarország. Itt másra gerjed a nép. Most nem csak a nőkre, hanem általában gondolom, hogy töketlenek vagyunk. Vagy nem érdekel minket más szomszéd fűjének zöldje, amíg a mi gyepünk rendben van.
Furák vagyunk mi emberek. Mi magyarok főleg. Elhiszem, hogy 20 éve még nem zárkóztunk fel a nyugathoz, és előfordult olyan település is, ahol lakótömbönként volt egy tévé. Világszinten voltunk megmosolyogtatóak, amikor Isaura felszabadítására pénzt gyűjtöttünk. Ehhez képest már Esmeralda szemműtétje nem okozott meglepetést.
De azóta pár év eltelt és mi nem lettünk okosabbak.
Ugyanolyan buták vagyunk, és csak a saját célunk vezérli kezünket, amikor egy körlevelet megsokszorozva útjára engedünk. Mert mi más lenne a magyarázata annak, hogy a „ ha továbbküldöd 10 ismerősödnek 10 napon belül, akkor olyan betyár szerencsés leszel, mint soha senki más…” kezdetű levelek egyre és egyre többen lesznek?! Végigfut a folyamat generátorainak agyán akár egy kicsit is, hogy ki, mi célból, miért írta ezt?! Vagy csak FW, add to To és Send? Az utóbbi. Sajnos.
Most nem beszélek a „Csimbummcirkusz” subject-ű levelekről, amiben arra figyelmeztetnek, hogy szétrobban a laptopod és eljön a világégés, ha nem küldöd tovább, mert ez másik állatfaj. Az is, aki hisz olyan tőzsdei szakszavakkal átitatott levélnek, melyben a továbbküldés után csupán a levél aljára kell írni a nevedet és milliomos leszel, vagy tied lesz Dagobert bácsi pénzzel feltöltött uszodája, miközben Dacky, Ducky és Ticky a Disneyland-i pályaudvaron koldulnak egy Fedél Nélküllel, hogy két szem kukorica azért jusson este az asztalra, és ne dögöljenek éhen amiatt, hogy egy magyar kisemmizte őket a nagybácsi örökségéből.
Persze ettől független adakozunk is, visszakacsintva Esmeralda gyógyult szemére, hiszen az érzelmi központok erős ingerlése nálunk beválik. A „ Szegény, szerencsétlen rákos, dél afrikai 3 éves kisfiú 2 dollárt kap minden egyes továbbküldött levélért, majd a gyógyítására fordítjuk” típusú körlevél olvasásakor megroggyan a könnycsatornánk, és küldjük tovább a levelet a középiskolai fizika tanárunknak is - bár mindig utáltuk szívből, és elroppantunk közben egy százas zsepit a „Küldés” gomb felett. Persze a levélben feltüntetett kisfiú ma már 69 éves, kolumbiai drogbáró és egy tölcsérnyi jangát szív a hassziendája előtt pecsétgyűrűben és az egészből mit sem sejt.
Miért van az, hogy távoli országban kell valaminek történnie ahhoz, hogy segíteni akarjunk?
Miért van az, hogyha a szánkban van a falat, nem érezzük az ízét? Miért akarunk sushit, ha ugyanolyan finom a kolbász és az a mienk?
A nyáron indult egy kezdeményezés ADD A HANGOD néven a Klinikai Táplálkozási Program zászlaja alatt. Nem volt nehéz benne részt venni. Nem kellett sem pénzt, sem fél vesét, sem semmilyen egyéb testrészt felkínálni. Csupán hangot kellett adni. A sajátot, a sajátból egy kicsit. Adott volt öt darab gyerekdal. Nem finn nyelven, nem Pilinszky János nehézségű művek, hanem mindenki által ismertek. (Kiskacsa fürdik, Ha jó a kedved, Éliás, Tóbiás, Hová mégy te kisnyulacska, Virágéknál ég a világ.) Ezeket kellett elénekelni telefonra, gépre, cd-re, bárhová. Majd feltölteni az oldalra. A Zámbó Jimmy vénával meg nem áldott jelentkezők a felhívás szövegét is elmondhatták prózában. Minden feltöltött hang egynek számított. Ha összejött volna 10 000 hang, akkor a Danone pluszban beletolt volna a közösbe még egy milla adományt a Klinikai Táplálkozási Programnak. És most jön a találós kérdés.
Hány hang gyűlt össze a kampány alatt a daganatos gyerekek megsegítéséért?
A szomorú válasz: 139. Egyszázharminckilenc hang, hogy úgy is lássuk leírva, ahogy a postán a csekket töltjük ki a Tubifex Fertőzésben Vegetáló Aranyhalakért Egyesület számlájára való utalás során.
Ennyi és nem több. 139. Szánalmas? Igen. Az.
Pláne annak tükrében, hogy ez idő alatt annyi két dolláros körlevelet küldtünk, hogy a lelenc, altatás előtt lévő vizslakutyákon élő, éhező kisfiú, akinek felrobbant a családja a Microsoft egyik vírusa miatt, amiről nem szólt időben 100 embernek, így árva maradt, és nem kapott ingyen telefont a Nokia-tól ő sem, pedig küldte a leveleket szanaszéjjel - már akkora háza lenne a befolyt dollármilliókból összesen, hogy az nemcsak kacsalábon forogna, hanem a kacsalábon egy Manolo Blahnik cipő lenne, hogy mindenki lássa. Ráhímezve szépen: Thanks, Hungary!
Persze én is kancsó vagyok. Mentségemre legyen mondva, én időben láttam. Viszont cserébe nagy durranást akartam, zenével megbolondítva, videóval, habbal és cukormázzal a tetején. Kicsit túlszerveztem a dolgot és mire kész lett volna a mű, lejárt a határidő. Ezt utólag vettem észre. Ennyi idő alatt mind az öt dalt felénekelhettem volna, plusz a felhívás szövegét is, és örömmel hátradőlnék, hogy én megtettem. De nem. Utálom is magam azóta, nagyon mélyen és őszintén!
Hángérien reáliti!
Lassan mennem kell, de majd még írok. Most kaptam ugyanis egy levelet a TBC-s dakota struccok megsegítéséről, akik a kihalás szélén állnak. Mindjárt küldöm!
Tudod, csak 10 ismerősnek…
