Anna már régóta vár. Nem tudni mikor kezdődött ez az egész. Az indulás olyan régen volt, hogy már nem is emlékszik rá. Vajon volt e olyan időszak az életében, amikor nem csinálta? Szerinte nem. Legalábbis nem tudja felidézni. A szenvedély olyan erősen ülte meg szöveteit, szivárgott be a pólusai mélyére, fedte be emlékezetének régmúlt emlékeit, hogy ha fel-fel idézi gyermekkorát, úgy hiszi, már akkor is a rabja volt. Mert rabság ez, nem más. Azt hisszük, uralkodunk rajta, de nem. Ő teszi ezt velünk. A hely ahol ül nyomasztó. Sötét, koszos és kihalt. Az ilyen kocsmák mindig is vonzották. Itt el lehet vonulni, nem kell a másik arcát bámulni és ők sem bámulnak vissza rád.
Anna csak vár. Ki tudja mióta?! A percek óráknak tűnnek. Az órák hónapoknak. A hónapok éveknek. A végtelenség maga. De nem baj. Elüti ő az időt. Szálról szálra. Tűzről tűzre. Csikkről csikkre. Ez van mindig, ha vár. Egy fuvallat meglebbenti az asztalon fekvő mécses fényét, és Anna fázósan húzza össze magán köpenye széleit.- Nem túl meleg ez a hely.- gondolja magában. Az órájára pillant. Éppen egészórát üt.
tadammm... tadammm... Egy gyűrűs két szeget üt egy fába.
Annának most van ideje gondolkodni. Rengeteg ideje van. Bel kezével kinyúl az asztal szélére és rámarkol a téglalap alakú testre. Ismerős a fogása. Mint gyereknek a csörgő, üzletembernek a mobiltelefon, földművesnek a kasza. Úgy illeszkedik a kezébe. Mint a kasza. Kasza.
tadammm... tadammm... Újabb szög.
Magához húzza, végigsimít a nejlon védőfólián, majd óvatosan, megfontoltan felnyitja a tetejét. Minden alkalommal úgy néz bele, mint kincses dobozba a megtaláló. Pedig tudja mi van benne. De mégis időről időre átjárja az ismeretlen utáni borzongás édes libabőre. Hüvelykujjával tol egyet a szálak sokaságából random kiválasztott egyeden, majd másik kezének hüvelyk és középsőujjának segítségével kiemeli a dobozból. Fordít rajta egy negyedet majd a szája közeléig emeli. Húsos ajkai közül kibukkan nyelve mely óvatosan, de követelőzően nedvesíti meg nyállal a papírt keresztben. Így nem olyan száraz a dohány,- mondák neki egyszer. Nem tudja, hogy igaz-e, de ez is egy szertartásos cselekvés, ami jó.
tadammm...tadammm... a következő szeg mint kés a vajban, úgy halad át a fa rostjai között.
A két ajka közé zárja. Pont középre teszi. Régebben próbálkozott a jobb vagy ball szájcsücsökkel, de nem tetszett neki, amit a tükörben látott. Olyan munkásosnak tűnt. Mint a gumisok, vagy autószerelők, vagy nem is tudja. De nem volt szép. Úgyhogy ő pont középre helyezi. Így a felső és alsó lippjei mintha egy szívet formáznának. Egy szívet, ami olyannak tűnik, - amikor igazgatja a filtert jó helyre-, mintha dobogna. Dobogna. Feltételes módban. Hiszen körülzár egy dekket. Vagy a dekk zárja körül a szívet? Csak idő kérdése.
tadamm... tadammm... és már a következő is bent van.
Harmadjára kapaszkodik meg a gáz a szikrán és lobban hatalmasat. Anna kicsit hátrébb emeli homlokát, jobb kézzel tartalékosabbra veszi a malacperzselőt, hogy tovább kitartson. Ki tudja, meddig kell még várnia? Ismét közelebb hajol, a henger végét betolja a láng pontosan közepébe és beleszív. Hallatszik az a sercenés, ahogy a szorosan feszengő dohánylevelek felsikoltanak, mikor elhamvadnak. Jó mélyre küldi, a cigi vége felízzik ahogy az oxigénnel együtt rövidül az ő hossza is, majd hanyatlik hirtelen a fénye. A tüdőlebenyek próbálnak megküzdeni a homállyal, és mikor már úgy érzik, könnyebbé válik megint a munkájuk, Anna óvatosan kiengedi a száján a füstöt és ezzel egy időben az orrán ismét beszívja. Mint egy óriáskerék. Az örök körforgás. Sosem ér véget, sosem lehet abbahagyni.
Belelapoz az asztalon lévő fotóalbumba. Képek, minden időszakból. Az első osztályfotók, ahol még mindenkinek kisdobos nyakkendő volt megkötve a fehér ing gallérja alatt.
Aztán ahogy múltak az évek, felváltotta a piros, majd ez is elmaradt. Hétköznapi, akkor divatosnak gondolt ruhadarabok, melyek mai szemmel már megmosolyogtatók ezeket visszanézve. A fotók hátoldala aláíratva minden osztálytárssal, mintha ez örökre jelentené a lenyomatot, mintha nem történhetne velük semmi. Vannak a képeken bekarikácott társak, akik valaha fontosak lehettek. Hogy és hol élhetnek most? Mit csinálnak? Nem tudni. De vissza-visszarémlenek a régi balhék. Barna, Szilárd, Móni, Éva és a többiek. Úgy volt, örök lesz a barátság. Aztán a fogadalmak, hogy majd találkoznak. Sosem találkoztak többet. Új iskola, új arcok, új bulik, csak a szenvedély maradt a régi, amit anno együtt kezdtek el.
tadammm... tadammm... a gyűrűs kéz most nehezebben bánt el a fa göcsörtjébe tervezett darabbal.
Azt gondolják, hogy ez összehozza a barátokat. Hogy ez buli, meg ettől lesznek valakik. Pedig nem hozza össze, hanem elválasztja őket. Elválasztja sokféleképen. A suliban, amíg a z egyik a szendvicsét eszi, és szívószálast iszik a büfében, addig a többiek a mellékhelyiségben próbálják megduplázni a szünet idejét, hogy még egy beleférjen a felsősökkel. Amíg a munkahelyeden az egyik csapat a teáját issza, addig a másik csapat óráról órára a teraszon vagy az épület előtt ereget. az ablakból látni őket. Anna is látta, amikor volt két olyan hónap, amikor próbálta letenni. Szánalmasnak találta, hogy az ex életét élőket annyira az mozgatja, hogy mikor tudnak megint ott lenni. Nézték folyamatosan az órájukat, keresték az alkalmat. Tárgyalás előtt, után, a szünetben, ebédre hangolódva vagy utána emésztést elősegítvén. Szánalmasnak találta, de aztán a 4. héten nem tudott ellenállni. Lement ő is az almájával, hogy majd ott megeszi. Nem ette. Megkínálták. Nem mondott nemet. Azóta mintha nem is lett volna szünet. Már érti az a mondást, melyet egykor a rajztanárától hallott, aki szintén függő volt és 2 éve elvitte a rák:- „Olyan nincs, hogy valaki leszokik a cigiről, Annuskám. Csak olyan van, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig nem gyújt rá.” Szerette őt, sokat tanult tőle. Ahogy elhagyták az iskolát, elballagtak a régi ódon épületből, még sokat összejártak. anna is dolgozni kezdett és munka után, havonta egyszer találkoztak Pest egyik előre megbeszélt pupuláris pontján, hogy átbeszéljék az estét. Ilyenkor mindketten rágyújtottak. Mintha attól menne a beszélgetés. Az eset óta két év telt el, ami 24 hónap. Huszonnégy elmaradt találkozó. Ebből az első nyolcnál Anna elment mindig a kedvenc helyükre, kikérte a saját italát plusz egy nagyfröccsöt. Béla mindig azt ivott. Aztán mesélt. Mintha ő is ott lenne. De nem volt. Erre Anna is rájött és szépen lassan elhagyta az ilyen magányos beüléseit. De attól még hiányzott. Most már nem olyanok a találkozók sem.
tadammm... tadammm.. már nincs sok hátra.
...de mintha zörejt hallana kintről. Kezére néz. Két slukkra van a végétől. Megáll egy pillanatig. Eltöpreng. Ugyan!- gondolja. -Majd kint eldobom.- és ezzel a gondolattal feláll az asztaltól, kifelé indul. Már kintről látjuk Annát, aki ...de mi ez? Ez nem pub. Nem, nem. Sokkal rosszabb annál.
Anna kilép a kriptából, de ő nem is éli meg akkora sokként. Mintha tudná. Igen tudja, hogy hol van. Felnéz a napra, mely éppen abban a pillanatban bújuk be egy szürke felhő mögé. Egy utolsót szippant a dekkből és lepöccinti róla a hamut. Egyet jobbra lép és megpillantja a kripta műkövére helyezett átlátszó hamutálat, melyben már sorakoznak a csikkek. Elnyomja és tekintete a két parcellával távolabb lévő sírfeliratra, esik. „ Itt nyugszik Bélánk, aki berajzolta magát az emlékeinkbe” olvassa. –Bélus. – gondolja az agya mélyén. –Egyszer azért kijöhetnél te is egy cigire. – fejezi be, aztán lassan visszasétál a nyugodalmat adó kőépítményébe. Magányos dolog ez. Nem hoz össze, hanem szétválaszt. És ahogy távolodunk a füvön át, magára hagyva Annát a fotóalbumával és az emlékeivel, látjuk hogy pár síron ott van a klasszikus áttetsző hamutál. ...Móni, .... Szilárd, .... Barna, .... Éva....és a többiek....
tadammm, TACCSSSS...
A kalapács az utolsó szövet is beverte és a gyűrűs mester rádobta az elkészült műre. Hátralép, hogy messzebbről is megcsodálja művét. Készen van, keze száradt és repedezett a fával való szoros munkától. Látszik, hogy vannak bőven megrendelései.
- Drágám! Meddig vagy még lent? Már csak rád várunk, és a gyerekek is éhesek. – hallatszik egy búgó női hang a műhely bejárata felöl, a lépcső irányából. A Mester arra fordul és megpillantja Annát, aki éppen most bukkan fel a lépcsőfordulóban mosolyogva. A Mester végigméri, mintha méretet venne, majd a műhely padjóján lévő faépítményen fut át a tekintete. Visszamosolyog. – Ezt befejeztem, szívem. Van még egy pár éjfélig, de a következő gyorsabb lesz. Menj csak, pár perc és én is fent vagyok. De már nyugodtan teríthetsz.- szól vissza feleségének. Még sokáig néz a klumpa kopogása után és mélyet sóhajt, majd a bejárat melletti asztalhoz lép. Lehajol és felveszi a félig elégett cigarettáját az átlátszó hamutálból és meggyújtja...
A mester munkacipőjének léptei hangosan visszhangoznak a lépcsőn. A nyitott konyhaajtón túlról hallatszik a barátainak nevetése. Belép ő is a helyiségbe. Az étkező a konyhával egy légtérben került kialakításra. Anna a felesége már az utolsót keveri a tűzhelyen rotyogó paprikás krumplin. A szoba közepén egy étkezőasztalt ülnek körül a barátaik közül négyen. Előttük egy-egy pohár bor vagy sör és természetesen az elmaradhatatlan cigaretta egyikőjük kezéből sem hiányzik, melyek füstje teljesen betölti a teret. Az asztal sarkánál, egy hokedlin térdelve játszik LEGO-jával a kisfia.
- Sok meló van még?- kérdezi Anna, felé fordulva a tűzhelytől.
- Van, de a következő csak egy kis levezetés. Azzal hamar megleszek.- mondja a mester, miközben mérőszalagjával leméri a kisfia magasságát. Ő rápillant a kék szemeivel, kezében az építőkocka darabjával. A Mester rákacsint, és pajkosan összekócolja a haját, miközben átveti lábát a szék felett és ő is odaül az asztalhoz.
- És a mieink? Vagy csak ígérgetsz, hogy elkészülsz vele?- veti oda cinikusan nevetve Gáspár a régi cimbora, akivel szakközép óta ismerik egymást.
- Ne izgulj, meglesz mindegyik éjfélre. Ahogy ígértem. – nyugtatja meg őket. –De lássunk is hozzá a vacsorához, mert rengeteg a tennivalóm.- mondja és már bele is mártja a kanalat a krinolinok közé.
A kanalak csörgése és a forró étel szürcsölésével vegyes baráti beszélgetés hangjai úgy lepik be szobát, mint a füst. Mindenki beleszól a másik mondatába, mintha sietniük kellene, hogy befejezhessék. A falról a leghíresebb egyházi alak néz le rájuk egy képről, mint aki már tudja mi lesz a folytatás. Ő sem tud mit tenni, mert hasonló helyzetben van. Egy hosszú asztalnál körbeveszik azok, akikkel ma este ő is megtölti a gyomrát. Utolsó alkalommal....
- Van, de a következő csak egy kis levezetés. Azzal hamar megleszek.- mondja a mester, miközben mérőszalagjával leméri a kisfia magasságát. Ő rápillant a kék szemeivel, kezében az építőkocka darabjával. A Mester rákacsint, és pajkosan összekócolja a haját, miközben átveti lábát a szék felett és ő is odaül az asztalhoz.
- És a mieink? Vagy csak ígérgetsz, hogy elkészülsz vele?- veti oda cinikusan nevetve Gáspár a régi cimbora, akivel szakközép óta ismerik egymást.
- Ne izgulj, meglesz mindegyik éjfélre. Ahogy ígértem. – nyugtatja meg őket. –De lássunk is hozzá a vacsorához, mert rengeteg a tennivalóm.- mondja és már bele is mártja a kanalat a krinolinok közé.
A kanalak csörgése és a forró étel szürcsölésével vegyes baráti beszélgetés hangjai úgy lepik be szobát, mint a füst. Mindenki beleszól a másik mondatába, mintha sietniük kellene, hogy befejezhessék. A falról a leghíresebb egyházi alak néz le rájuk egy képről, mint aki már tudja mi lesz a folytatás. Ő sem tud mit tenni, mert hasonló helyzetben van. Egy hosszú asztalnál körbeveszik azok, akikkel ma este ő is megtölti a gyomrát. Utolsó alkalommal....
