Bartha Icának hívták. Bevallom nem szerettem. Szemben az előző történelemtanárunkkal, akinek imádtuk az óráit és szájtátva hallgattuk a meseszerű előadásait történelmi hősökről, Ilona nem ilyen volt. Valószínű ereiben csörgedezett a régi Németország SS tisztjeinek vére, habitusából erre következtettünk. Neki köszönhető, hogy egyébként a zseniális történelem, mint tantárgy, nálam a félelem érzésével társul azóta is, ha rágondolok. Ennek eredményeképpen könnyű kitalálni, hogy nem voltam túl jó ebből a kötelező tantervi egységből. Igazából, mindig is láttam Ica néni szemében az ellenem irányuló gyűlöletet, ami egy kritikus napon kirobbant.
Ezért ebéd után bezárkóztam szobámba, hogy gyorsan átfussam a lényeges pontokat a könyvben, de valószínű az étel telíthetett el, mert elaludtam. Üvöltésre ébredtem:
- Kellj fel végre, paraszt!
Még csukott szemmel lokalizáltam fejben, hogy a hang gazdája igazán közel lehet s éreztem csuklómon is a szorítást. Felpattintottam szemhéjamat és máris megéreztem Ilona szájszagát, ahogy éppen arcomba fröcsögte közlendőjét.
– Aludni, mi? Az aztán megy, tanulás helyett. Roppant kevés választ el attól téged, fiatalúr, hogy megvágjalak, mint böllér a disznót. Nincs sok időm, úgyhogy kérdezek, te meg válaszolsz! Értve vagyok? – sikította. Közben fejem elfordításával próbáltam egyrészt a rothadó szag ellen menekülni, másrészt a rám toccsanó nyálcsóváktól. Igyekezetemben vettem észre, hogy a szállásunkhoz közeli rét szélén vagyunk a kezdődő erdő tövében és én, egy régen ottfelejtett, korhadó szekérhez vagyok kötözve.
Próbáltam mozgatni a kezem, de a csuklómon a csomó nem engedett. Merengésemet ismét Ica szakította félbe. – Ne bambulj gyermekem!! Itt az első kérdés. Mit mond neked az a szó, hogy Frigia? – Hűtő, frizsider 1222-ből? – próbálkoztam, mire hátravetette fejét és borzasztó ajkát elhagyta rettegett, sátáni kacaja. – Menthetetlen, szánalmas kis Taigetosz szökevény vagy, Fiatal Úr. Nem várok el én sokat, de azt, hogy megint az Aranybullát hozod fel és hűtőt emlegetsz, az már nemcsak rám, a történelemre nézve is sértő. Csak hogy tudd, az általad frizsidernek aposztrofált dolog az egykoron a mai Törökország területén fennállt Phügia. Magyar olvasatban Frigia. – Érdekes. –makogtam kiszáradt szájjal, mert a tűző napon már nagyon szomjaztam. – De hol lehet Sanyi? Remélem nem felejtkezett meg rólam. – töprengtem magamban, majd Icához fordultam a legmeggyötörtebb arcomat elővéve. – Nem tetszene elengedni? –könyörögtem. – Elengedni? Még mit nem?! Még tudnod kell, miért vagy itt, miért ide hoztalak. Segítek egy kicsit, miközben sajnálom is tiszta szívből a szüleidet, hogy ilyen gyereket adott nekik az ég. Legyen most a támpontod Gordeusz és Gordeon. Gondolkozz!!! Melyik város, milyen időszak, melyik király? Na? Erőltesd meg kicsit azt a négy darab agysejtedet, mert ha nem sikerül, jövőre újra találkozunk. – húzta fel szemöldökét és egyre jobban belepörgött az agresszió spiráljába.
Itt gyorsultak fel az események igazán. A közeli fáról felugrott Grósz Sanyi a szekérre, aminek faanyagát az idő jócskán kikezdett. Elroppant egy keresztléc, és a szekérrúd oldalra csapódott, álcsúcson vágva hőn szeretett Ilonánkat, aki mint egy zsák krumpli eldőlt a pipacsok között. Sanyi elővette a faterjától elcsent szamuráj kardját és elvágta a csuklómat fogva tartó csomót. Felálltam és rohanni kezdtünk az osztálytársak várható lelőhelye felé, ahová nyílt tűzön készülő paprikás krumpli illata vonzott. Ica néni magához térhetett, mert utánunk kiáltott, bár hangerején még hallatszott a bódultsága. – Megálljatok csirkefogók! Nem akar valamelyiktök nekem valami magyarázatot adni erre? – rikoltotta. Az ösvény szélén megálltunk és visszanéztünk már mosolyogva. –Csak egyet mondanék, tanárnő. – üvöltöttem én is vissza hangosan, hogy a szél ne vihesse el a hangom.
– A történelem ismétli önmagát.
Majd újra futásnak eredtünk a nekünk már messziről integető barátaink felé. Az utolsó, amit hallottunk a busznak dudája volt, majd nem sokkal utána a sofőr hangja: - Ilona, ne napozzon már olyan nyugodtan ott a fűben! Indulnunk kell, nem várhatunk csak magára az idők végezetéig.
Főszereplők: „Grósz” Sándor= Nagy Sándor, aki történelemből/ben megbukott, Én, akit megvágtak szintén, Ázsia, a régi szekér, a régi történet és ez az új, amiben ismétel a történelem.
