Urban Gekko

Nevek, szimbólumok, jelentések. Igazából betűk egymás mögött, semmi más. Valaki tudatosan választja a gyermekének, valaki családi tradícióknak hódol ezzel, és van, aki a divatot tartja szem előtt.

Akár hiszünk benne, akár nem, a nevünk mögötti varázslat mindig életre kel. Még akkor is, ha nem tudjuk pontosan nevünk jelentését. Ott van bennünk, mélyen lapul, vívódik, de a legszükségesebb, legfontosabb pillanatokban megmutatkozik. Előbukkan igazi valónk. Az, amik vagyunk.

 

 

 

– Nem kell, kösz! Nem érted??? Húzzál már odébb, nehogy hozzáérj az autómhoz, te büdös leprás! – üvölti a résnyire hagyott ablakon keresztül a húszas éveit már maga mögött hagyó fiatal. Helyszín a belváros, a délutáni csúcs, a körúton araszolva. A meleg tavaszi nap felizzítja a levegőt az autókban, így a türelmesség már senkinek sem a barátja. Az egyébként is rövid lámpa – a tömeg és a gyalogosok miatt – a jobbra kanyarodó autókból csak kettőt enged át. Az autók között lassan, megfontoltan araszoló ember nincs túl jó bőrben. Az ital és az ég alatt töltött éjszakák az évek alatt szépen lassan beivódtak a sejtjei alá, emiatt olyan a külseje, hogy az átlagembert idegesíti, taszítja. De ettől függetlenül a japán gyártmányú autót és annak az utasait kémleli.

 

– Rohadt életbe! A túróért néz bele a pofámba? – heveskedik az előbbi suhanc, és idegesen törölgeti pólójával szemüvegén a nem is létező koszt. A gyönyörű nő, aki mellette ül, csodálkozva fordítja el fejét, és felhúzza szemöldökét, így még nagyobbá válik csodálatos zöld szeme.

– Mi a bajod? – kérdezi, miközben beletúr a fiú szakállába. – Sosem láttalak még ilyennek – suttogja félve.

– Ilyennek? Milyennek? – kérdez vissza a fiú. – Egy csomó dolgot nem tudsz még rólam, kedves – válaszolja szelíden. – Remélem, lesz alkalmunk mindent részletesen megvitatni és mesélhetek majd magamról pár dolgot.

– Kezdjük akár most! – kontráz a lány. – Mondjuk, mesélhetnél a mostani kitörésedről. Valami mélyről jövő bajod van a hajléktalanokkal?

– Ugyan, dehogy! Nem mélyről jön, csak egyszerűen nem szeretem, hogy nem dolgoznak, és belőlem akarnak megélni – mondja a fiú, és közben reménykedve felnéz a közlekedési lámpára, hátha színt vált. – Kicsit sok van már belőlük errefelé – teszi hozzá undorral.

– Engem nem etetsz meg ezzel a dumával – mondja a lány, fejét oldalra billentve, hosszú, barna haját átvetve a vállán. – Hallottalak már bizonyos csoportok ellen lázadni és puffogni, azoknak mind oka volt. Most viszont nincs semmi olyan indok, ami ezt okozhatta, úgyhogy más is van e mögött, nem csak a közhelyek. Ahogy itt látom a tükörben, az előbbi „pajtásodnak” sikerült valakitől cigit kunyerálnia, és most rágyújt, és errefelé fordul. Nos, nem akarod elmondani? Ne kérdezzem? Vagy csak intsek a „homi”-nak, hogy sétáljon ide?

– Rendben – enged a fiú. – De ne bosszants fel azzal, hogy idehívod. Elmondom, mi történt.

 Ismersz már egy ideje, hogy tudd, az egyenes embereket szeretem, őszinte véleményekkel, színjátékok és pózok nélkül. Elég jó emberismerőnek tartottam mindig is magam, egy adott pontig. Ez a pont kb. másfél éve volt. Sétálva mentem hazafelé egy esti vacsoráról. Rohadt meleg volt, nem akartam éjszakaival menni, így inkább a sétát választottam. Haladtam az Andrássy úton. A Moulin Rouge kis utcájából hirtelen elém került egy hajléktalan. Szakadt ruházata, az út porától koszos arca és a friss vér mind-mind arra emlékeztetett, hogy nem olyan régen igazán jól összeverhették. Odatoltam neki egy ásványvizes zsebkendőt, amit elfogadott, és tisztogatni kezdte magát. Nem siettem, de nem is akartam, hogy megboruljon, oszt’ beessen egy kocsi alá, a közeli pad felé kísértem. Elkezdtünk dumálni. Erhard Ámonnak hívták. Furcsa névnek gondoltam már akkor is, de elregélte a családja kétlakiságát, a háborúban kialakult zsidó-német szerelemet, amelynek ő lett a korai gyümölcse. Fater meg Muter korán beadta a kulcsot, tüdejüket nem kímélte az ollós fenevad. A szomszédok nevelték, taníttatták, de egyáltalán ne volt könnyű neki. Legalábbis erről panaszkodott nekem. Egy kicsit ide is tartozik, egy kicsit oda is tartozik, de pont annyira nem, hogy egyik fél sem fogadja be, sőt gúnyolódások állandó céltáblájává érett. Elhatározta, hogy megmutatja, ő is frankó gyerek. Minden idejét a tanulásnak szentelte. A befektetett munka meghozta gyümölcsét. Az iskola legjobb tanulójává nőtte ki magát. Elvégezve, tanár lett, és a gyerekek imádták. Hatalmas gesztusai belakták az osztálytermet, és emellett a száraz tananyagot humorral fűszerezte, amire mindenki vevő volt, mert nem volt benne semmi bántó. Sosem hiányzott egyik órájáról sem senki. A gyerekekért élt, ahogy a gyerekek is őérte tanulták irodalmat.

 

– Közben gurulj kicsit előbbre! – mondta a lány. – Halad a sor. Nagyon elkalandoztál a múltban. Persze, érdekel, amit mesélsz, folytasd! Aztán mi lett vele? Hogyan került az utcára? Ki verte meg? – faggatózott a zöld macskaszemek gazdája.

– Nem szép történet. A tanári karában megismerte Brigittát, a világ – szerinte – legerényesebb nőjét. Rá egy évre be is kötötte a buksiját, de nem tartott sokáig az öröm. Brigittánál is rákot diagnosztizáltak. Ámon minden szarát eladta, amiből pénzt tudott csinálni, hogy a kezeléseket fizetni tudja. Nem hagyhatta, hogy életében már a harmadik embert is ugyanaz a betegség vigye el. Hiteleket vett fel, jelzálog került a házukra. Ámon naphosszat a kórházban volt, Brigitta ágya mellett mesélt. Mindenről, ami az eszébe jutott. Brigitta már iszonyat lefogyva, alig hallhatóan, de kacagott. Volt valami hülye történet Hírlap Henrikről, az újságárusról, aki a kabátja alól varázsolja elő mindig azokat a lapokat, amelyet a vásárló kíván, mint valami bűvész, és éppen ezért folyamatosan gyerekek veszik körül. Csülök Csongorról, a vegetáriánus hentesről. Vagy épp Faka Bátor nyugdíjazott, ex rendőrről, aki minden reggel elrontja a kisváros közlekedési lámpáját, hogy kézzel irányíthassa a forgalmat, és ne unatkozzon, mellesleg a sípját sem hiába zsírozza minden nap. Egyik sztori sem volt valós, de ez egyiküket sem zavarta, így a történetek napról napra egy hosszú-hosszú mesévé formálódtak. A saját meséjükké. Egy reggelen a mese véget ért. Brigitta meghalt.

 

– De miért utálod a hajléktalanokat azóta? – kérdezte a lány, miközben kifelé nézett a távolba. – Az előbb elmondottak alapján szeretned kellene őket.

– A történet szomorú. A férfi összeroppant, elveszítette a házát, a vagyonát, minden elment a felesége kezeléseire, ráadásul a munkahelyéről is kirúgták. Már három éve élt az utcán, amikor találkoztam vele az Andrássyn. Hogy ki verte meg, nem tudta. Sokukat verik meg ok nélkül. Viszont tőlem egy dolgot kért, ötezer forintot. Szemlesütve tette, és mindenre fogadkozott, hogy megadja. A felesége emlékére ígérte.

– És adtál neki? – tette egyesbe a lány a váltót az anyósülésről.

– Igen. Adtam. Persze kíváncsi voltam, hogy betartja-e? Egy papírcetlire felírtam a nevem és a címem, majd odaadtam neki.

– És megadta?

– Frászt! – felelte ingerülten a fiú. – És tudod, nem az zavar, hogy átvágott. Hanem, hogy egy ilyen történetet talált ki, hogy pénzhez jusson. Gerinctelen férgek. Manipulálni az emberek jóhiszeműségét, az megy. Dolgozni, azt nem megy! Tudod, az eset után még két évig ott laktam a megadott címen. Aztán bontották a tömböt, mi meg újépítésűbe költöztünk, de az alatt a két év alatt vígan megtalálhatott volna. Elég lett volna nekem annyi, hogy becsenget, és azt mondja:

„Szeva’, csávó, nem fogom tudni neked megadni a lét.” Ez is egyenesebb lett volna, és legalább őszinte. Lényeg, hogy engem ilyen útonálló karakterek nem fognak megríkatni még egyszer a kitalált sztorijaikkal – taposott a gázba idegesen a srác, mert a zöld lámpa végre fordulni engedte. Pillanatok múlva már csak távolodó pont voltak a mellékutca kínálta menekülő-útvonal végén.

 

 

* * * * *

 

A hajléktalan csak nézett a távolodó kocsi után.

– Nem értem, miért ilyenek ezek a fiatalok? – gondolta magában. Mintha klónok lennének, lányokból, fiúkból ugyanolyanok sétálnak a városban. Elkapja őket egy divathullám, aztán ember legyen a talpán, aki különbséget tud tenni közöttük. Emo, dark, trance? Ezeket a szavakat az éjszakai buszra váróktól csípi el, amikor közel a padjához várják a hajnali járatot. Véleménye szerint a történet sokkal egyszerűbb.

– A nagy női emancipációtól a csajok kemények lesznek, mint a Mari fara, a fiúk meg melegekké válnak. Ki más hordana ilyen hajakat, mint ezek? – érvelt magában. Persze lehet, hogy az ital nincs jó hatással rá? Lehet. De hát mit lehet tenni? Mi más öröm marad az életben, ha minden elveszett? Minden és mindenki, ami fontos volt. Kellenek az apró célok. Kellenek a kis távok, amik még beláthatók, amire még lehet tervezni, még neki is. Lepöccinti a hamut az előbb kapott cigiről. Már a szűrő parázslik, de nem törődik vele. Az élvezeteket az utolsó pillanatig ki kell használni. Iszonyú köhögő roham jön rá, hajlott derékkal öklendezik a járdán. Ez napról napra rosszabb. Őt is utolérte.

– De még van célom az életben – realizálja a rohamát. Csökken az inger, és zsebéből egy papírdarabot vesz elő, amelynek eredeti színét már maga alá temette a kosz. Kihajtogatja és elolvassa azt az egy sort, immáron kétezerhatszázszorra: „Pap Béla, Budapest, Szondi utca 16. – 5000 Ft”

– Nálam a pénz már fél éve. Voltam a címen, de már nem áll a ház. Lebontották. Nincs. Csak annyi időt kértem Istentől, míg megtalálom a fiatalembert. Muszáj megtennem! – beszél magában, de senki sem hallja, mert a város zaja elnyomja a hangját.

– Ámooon!!! Gyere már, te naplopó! – kiált rá egy vén matróna, a piros lámpától. – Ha sokat bambulsz még, nem lesz meg az esti borika. Én meg nem adok az enyémből! – fenyegeti meg egy újsággal a kezében, elővillantva mind a négy fogát.

– Igen. Ámon. Erhard Ámon. Ez a nevem. Ha másért nem, már emiatt is meg kell tennem. Hiszen ez vagyok. Igazmondó, becsületes. Csak lenne még egy kis időm… – teszi hozzá a szemeteskukának célozva szavait, és közben megérkezik fogatlan társa mellé. – Csak a szerencsén múlik, hogy megtalálom-e? Csak a szerencsén.

– Mit motyogsz, öreg bandita? Csak nem megint arról a fiatalemberről zagyválsz, aki egyszer kisegített? Tegyél már le róla végre. Nem fogod úgysem megtalálni, te vén bolond!

– De igen! Autója mindenkinek van. Egyszer erre kell jönnie. Tudod, a nagy számok törvénye. De vajon megismerem-e? Csak le ne csússzak róla! Ezek a fiatalok annyira egyformák már nekem. Az előbb is az a fiú a kocsiban… Meg mertem volna esküdni…