Urban Gekko

 

Az ég széle még pulzál, utolsó ereivel próbálja fényben tartani a várost, amikor leszállok a sárga kötöttpályásról, hogy pontosan érjek a találkozóra. Egy boszorkányt nem illik megvárakoztatni. Igen-igen, jól hallották. Boszorkány. Persze elsőre furcsállottam én is, amikor a főszerkesztő megtalált ezzel az interjúötlettel.

– Én? Egy boszorkánnyal? Interjút? – kérdeztem hármat gyorsan, szemöldök-felhúzva. – Pont én lennék a megfelelő, mint vallásos, aki jó viszonyt ápol az égi „celebekkel”?

– Éppen ezért – mondta a főszerkesztő. – És bármennyire is tagadod, vonz a vámpírok és a banyák világa.

 

Ezzel igazat szólt, nem volt több ellenérvem – elvállaltam. Persze, ahogy közeledett az időpont, egyre izgatottabb lettem. Tudják, az a félelemmel vegyes kíváncsiságból táplálkozó pici gombóc a torokban és a szívben. Közben a pirosnál az órámra nézek, és a látványtól vezérelve megszaporázom lépteimet. A távolban már villódzik a teaház sérült neonja, mintha ezzel szeretne elijeszteni a filterek és levelek bódító világától. Persze én nem adom fel, keményebb fából faragtak. Nagy levegőt veszek, kezem a kilincsen, és egy határozott mozdulattal belépek a csilingelő porcelánok univerzumába. Az a típusú zaj fogad, ami nem hangos, de belakja a teret. Kandiscukor és kanalak csörrenése, méz lomha csorgása, tealevelek egymáshoz dörzsölődése, puha papucsok surrogása. Csak akkor hallom én is, ha nagyon figyelek. De gondolom, mindenki megérti, hogy egy ilyen helyzetben, ami előttem áll, az ember felélénkíti az érzékeit.

 

Körbenézek. Szerencsére a főszerkesztő eljuttatott pár fotót róla, így nem kell minden asztalnál érdeklődnöm. Először csak a csizmája tűnik fel, de a fekete göndör hajat formázó sziluett biztosít arról, hogy nem tévedek. Ő az. A pincérek szorgos hadát kerülgetve eljutok az asztaláig:

– Lady Morgan? Telefonon beszéltük meg az interjút. Jó helyen járok? – kérdezem bizonytalanul.

– Igen, jól sejted – válaszol, és látszik, hogy még kicsit zavarban van. Ez az első interjúja. – Már vártalak. Foglalj helyet! – invitál a vele szemközt lévő szék felé mutatva. Leveszem a kabátomat, az odasiető pincérlánynak adom, aki felteszi a közeli fogasra. Bátorítóan rám mosolyog, mintha tudná, mi vár rám…

– Hogyan alakult a Keresztes Wicca Egyház és honnét jött az ötlet hozzá?

– Látom, nem fecsérled az időt fura bevezetőkkel. Ez tetszik. Az ötlet négy évvel ezelőtt jött, azóta dolgozom rajta, hogy valóban meg is valósuljon. Először csak magam voltam az egyházban, mint alapító, majd később többen is csatlakoztak hozzánk. Bár külsőleg modern, új vallásnak számít, gyökereiben két ősi vallást foglal magában. Az egyik a kereszténység, másik a wicca, boszorkány hit. ( Bővebben itt.)

– Kereszténység és boszorkányság? Nem ütköznek ezek egymással?

– Számítottam a kérdésre. Látszólag két ellentétes hitforma, de ebben az ötvözetben egységet alkot, és kifejezetten egyensúlyban állnak egymással. A vallás gyakorlói elfogadják az Egy Istent, Jézust, Máriát, a Szentháromságot, ugyanakkor a boszorkányok hozta Isten és Istennő szeretete is él. Így valósul meg az általuk mondott „Aranyközépút”.

– Nem világos, hogyan lehet aranyközépút két olyan dolognál, amit eddigi életem során nem hallottam közös platformon emlegeti. Sőt, inkább ellenpontozták őket – adok hangsúlyt kételyemnek.

– Majdnem mindenki kételkedik benne, pedig nagyon egyszerű dolog. Nyilván te is tudod, a vallás komoly hitbéli élettel jár. Nálunk ez azzal egészül ki, hogy alkalmazzuk a mágiát, és a megvilágosodás, az okkultizmus útját járjuk. Tagjaink folyamatos tanulással igyekeznek egyre több tudásra szert tenni. Szabályzatunk között szerepel a „Bármit megtehetsz, de másnak ne árts vele!” és a Tízparancsolat is. A Keresztes Wicca elfogadja a boszorkányokat, a földi angyalokat és a mágusokat. Emellett azokat is, akik keresztény szellemben nevelkedtek, és érdekli őket a mágia, a boszorkányság. Valahogy úgy képzeld el, hogy az egyháztagok egy Nagy Család, amely otthont ad minden magányos léleknek, és azoknak, akik a Keresztes Wiccában találják meg a Hitet.

 

– Hm. Nehezen tudom elképzelni Istent, amint az egyik felhőn egy nyugágyban fogyasztja a koktélját, közben pajkosan csapkodja a körülötte seprűn köröző boszorkányok fenekét – próbálom vizuálisan is érzékeltetni a kérdésem lényegét.

– Tetszik a hasonlatod! – kacag fel – De hidd el, a fentiek sokkal nagyobb egyetértésben élnek, mint ahogy mi, emberek itt a földön.

– Ezt miből gondolod?

– Tudom.

– Hah! – fintorodom el. – És honnan tudod? Jártál esetleg ott?

– Nem. Ők jártak nálam – feleli, figyelmen kívül hagyva cinizmusomat, miközben én ledöbbenek válaszán. – Úgy vélem, Isten szólt, hogy létre kell hoznom ezt az Egyházat az emberek és az ezoterikus személyek részére.

– Jártak nálad? – kérdem még mindig hitetlenkedve, leragadva az előző mondatánál.

– Igen. Tudod, a könyvek és az interneten található információk csak negyede a tudásomnak. Engem nem földi személyek tanítottak. Látó vagyok. Látom az angyalokat, különböző lényeket és istenségeket. Jöttek hozzám. Kiskoromtól. Én született boszorkány vagyok. Ez azt jelenti, hogy a családban nem vagyok egyedül ezzel. Anyai és apai ágról is van örökségem.

– Honnét szereznek tudomást rólad és az egyházadról az emberek, hogyan toborzol tagokat?

– A Női Portálnál dolgozom, így elérhető vagyok az emberek számára és fordítva is. Ez egy olyan oldal, ahol minden nőkhöz köthető dolog megtalálható. Mint wicca- és boszorkányszakértő vagyok jelen. Emellett természetesen a saját honlapomon is betekintést nyerhetnek az emberek a vallásba és mindabba, amivel foglalkozunk. A www.ladymorgan.atw.hu  oldalon megnézheted.

– Tudom – válaszolom sokat sejtetően. – Készültem belőled. Lényegében akkor mivel is foglalkoztok?

– Gyakoroljuk a vallási, hitbéli életünket, amit a vallásunk alapszabályai határoznak meg. Mindemellett oktatunk és mágikus tevékenységeket, szertartásokat végzünk.

– Ezzel kinek és hogyan segítetek?

– Figyelmesen végighallgatjuk azt, aki felkeres minket, majd beletekintünk a Sorsába. Mágikus eszközökhöz csak akkor nyúlunk, ha komolyabb beavatkozást igénylő dologról van szó. Többnyire elegendő, ha útmutatással, tanácsokkal rávezetjük a megoldásra. A legjobb megoldás mindig a legegyszerűbb.

– A mágiától nem ijednek meg az emberek? Mert az egy dolog, hogy bíznak, hisznek valamiben, és tanácsot kérnek, de ha ezt a tudást felkínálnák mondjuk nekem, megrettennék.

– Pozitívan állnak a dologhoz, nyilván azért, mert már készültek a találkozóra. Az emberek nyitottak erre, ha már ilyennel keresnek meg. Inkább a feladatoktól tartanak, hogy képesek lesznek-e ezeket elsajátítani.

– És képesek lesznek? – vetem közbe. – Hiszen van a te képességed: a „látóság”. Ez tanulható? Mármint, hogy lásson angyalokat.

– Igen. Egy szintig nagyon jól fejleszthető. Persze nem minden. Nem véletlen, hogy vannak ún. kiválasztottak, akik erre születtek. Nem mindenki kaphatja meg ezt teljes mértékben. De három évig tartó kurzusunk nagyon sok gyakorlást foglal magában. A képzéseket azon tudás alapján tartom, amit megszereztem, és ahogy mondtam, ami nem lelhető fel könyvekben.

– Nem félnek az emberek, hogy a rossz, fekete oldal időközben elviszi őket? Előfordul olyan jelentkező, akit csak a sötét oldal érdekel? – faggatom, és orrom nehezen tud ellenállni valami furcsa, fűszeres szagnak, fogalmam sincs, honnét jöhet.

– Nem szeretem színekre bontani, de ha gondolod, így is fogalmazhatok – próbálja a szintemen megfogni a lényeget. – Én a fehérmágiát ismerem, gyakorlom és tanítom. Csak olyanokat veszünk fel, akik ez iránt érdeklődnek. A feketemágiát csak elméleti szinten oktatom, a teljesség igénye végett, ehhez semmiféle gyakorlat nem tartozik. Nem is férne össze a Tízparancsolattal.

– De ha én csalok? Mondjuk, jelentkezem nálatok, hogy roppantul érdekel a fehérmágia. Ti felvesztek, én meg szorgalmas iskolásként bele-belekérdezgetek a feketemágia részekbe, plusz ajánlott irodalmat is kérek tőled.

– Cseles trükk, de egyrészről ezt kiszúrnánk már az oktatások alatt. Másrészről nem mi büntetjük meg őket. Nem a mi feladatunk. Elkerülhetetlen, hogy visszakapja majd az élettől vagy a sorstól, nevezd, ahogy akarod. Rengetegen tapasztalták meg ezt, ha a rossz útra tértek.

– Ijesztő, de elhiszem, hogy így van. Ezért tartok én is tőle, Miss Lady hrrrrr – mondom eltorzított hangon, miközben begörbített ujjakkal játszom el, mintha egy rossz démon lennék, de csak kinevet. – Törzshelyetek van? Ha valaki meg akar benneteket keresni?

– Sajnos egyelőre nincs, amíg nem hivatalos az egyház. Teázókban találkozunk. Attól függ, hányan jövünk össze.

 

 

– Mi kellene ahhoz, hogy hivatalosan is legyetek? – teszem fel kifejtős kérdésemet, hogy közben szürcsölhessek forró teámból, akármennyire gusztustalannak is tartják mások.

– Száz ember. Ha ennyien hozzájárulnak a dologhoz, magyarul csatlakoznak, akkor hivatalosan is az lesz. Már majdnem megvagyunk. Az igazán jó lenne. Tudod, ez minden vágyam már évek óta. Akkor készítenék egy komolyabb honlapot. Szeretnék igényelni egy székhelyet vagy valami kisebb helyiséget, hogy iskolát alapítsak. Ne nézz rám hitetlenkedve! Jól hallottad. Iskolát. Ahol kicsit magasabb szinten tudnánk ezt művelni. Több lehetőségünk lenne, több tanfolyamot indíthatnánk, így az oktatás is kibővülne. És megismernék a mágiát az emberek. Igazából.

– Mágia. Furcsa szó. Mit jelent számotokra?

– Egy eszköz, erő, ami színtelen. Mindenki a legjobb belátása szerint használja. Nekünk a segítségnyújtás aranypálcáját jelenti. Másfelől a most megjelenő könyvem ugyancsak taglalja ezt a kérdést.

– Tényleg! A regény. Már majdnem elfelejtettem. Valós vagy fiktív történet?

Közelebb hajol, így már felismerem az iménti bódító fűszerillat forrását. Szemhéjaim ólomnehezekké válnak.

– A vámpírboszorkány? – suttogja alig hallhatóan. – Kitalált történet, de nem minden eleme. Önéletrajzi ihletésű, a nem éppen hétköznapi iskoláséveimről szól. Persze a vámpíros rész érdekel, ugye? – tovább csökken a köztünk lévő távolság, ahogyan hangja ereje is. – Hogy miként függ össze a boszorkánysággal? – kérdez ő helyettem, mert engem már húz lefelé a rosszullét. – Igazából csak akartam írni valamit, ami szórakoztató, mégis megborzongnak tőle az emberek. És vámpírból is csak energiavámpírral találkoztam eddig…

– Csak energiát…? – motyogom, de szavaim már csak félálomból ürülnek ki a számon. Valami a teában lehetett? – töprengek. Elfog valami furcsa borzongás. – Megbocsátasz egy kicsit? – kérdezem.

 

 

Hamar megtalálom a forduló után jobbra a mellékhelyiségeket. Kiválasztom a nekem valót, belépek, és a csapnak támaszkodom. Folyatom egy ideig a hideg vizet a csuklómra, majd arcomat és tarkómat többször megmosom a jeges folyadékkal. Már sokkal jobb. Nagy levegőt veszek, kinyitom az ajtót, és elindulok visszafelé az asztalunkhoz. Gyorsan gyűröm magam alá a métereket, és ahogy közeledem, úgy realizálódik bennem egyre inkább: ő nincs sehol. Üres az asztal. A pincérlány éppen a csészéket szedi össze és indul velük a pult felé.

– Várj csak! – állítom meg. – Nem láttad azt a lányt, aki itt ült velem?

– A kabátját láttam kilibbenni az ajtón, amikor távozott. Azt hittem, már te is elmentél. Bocs, hogy elkezdtem leszedni az asztalt, de a számla is ki van már fizetve. Viszont ha még maradnál…

– Nem, köszönöm! Vidd nyugodtan, én is megyek. – Ahogy veszem fel a kabátomat, megpillantom a cukortartó alól félig kilógó papírt az asztal közepén. Felemelem, és látom, egy névjegykártya az: „Lady Morgan Ushna, Keresztes Wicca egyház”. Megfordítom. A hátulján kézzel írt pár sor: „Szia. Köszönöm a beszélgetést, remekül éreztem magam. Egy hajszáladat azért magammal vittem, hogyha gond lenne, segíteni tudjak. Legyél áldott! Lady Morgan.”

 

Picit beleborzongok az olvasottakba. Körülnézek, fürkészem a tekinteteket, látják-e rajtam a zavart a vendégek, de nem. Mindenki magával van elfoglalva. Kinézek a sötét utcára, mert közben leszállt az éj. Indulnom kell. Gombóccal a torkomban áthaladok az asztalok között, egyik kezem már a kilincsen, másik a nyakamban lévő keresztet szorítja. Feltépem az ajtót, egyik lábam már kint, amikor egy ráncos kéz megragadja a kabátomat. Ijedten lenézek, egy idős nő szemével találkozik tekintetem, aki a bejárat melletti asztalnál fogyasztja meleg italát.

– A Lady küldi – mondja alig hallhatóan, közben egy amulettet csúsztat a kezembe. – Szükséged lesz rá! – teszi hozzá, majd visszafordul az újságja felé, mintha mi sem történt volna.

– Köszönöm! – hebegem, szinte már csak magamnak, mert közben kiléptem az éjszakába. A tenyeremben lévő medált nézem. Csinos darab. Tetszik. Egy gyors mozdulattal a nyakamba akasztom és összehúzom a kabátom cipzárját. Kemény út lesz hazafelé! – mondom és kilépek. Közben a ruhám alatt a két medál szépen egybefonódik, kiegészítve az egyik a másikat, mintha már várták volna a találkozást. Ez is lehet az élet rendje, mert „minden és mindenki Egy”. Izzó szempárok kísérik utamat, de én már nem félek. Sokan vigyáznak rám.